Ők járkálnak, kotnyeleskednek a család evilági életében, részt vesznek a mindennapokban, sőt – atyaúr – néha útban is vannak, úgy kell odébbtessékelni őket. Más holtaknak vizet muszáj készteni az éjre, hogy ne zavarják az élők álmát olthatatlan szomjukkal, amelyet a családfő okozott egy kakasviadal után, midőn bőszült dárdája meg sem állt az ellenfél torkáig. A halott szomjazik keserűn, s inni akar, majd lyukas gégéjét a néki készített izsóppal tömi be, hogy elviselhetőbb legyen a halálbéli másik élet, amelynek kínját az evilág okozta, bizony, és csak az ittmaradottak orvosolhatják. Meg kell lelni őket tehát.. Mert a holtak alig is találtak az élőkre, míg nem jött végre egy közülük, aki az új temető első lakója volt, és a másutt bolyongó léleknek megmutatta az utat hazafelé, a családhoz, amely az időben haladva más helyre költözött, és hírt sem lehetett hallani felőle. Aztán meglett az az út, és a halott is élt még, mert nem ragadta el a halálban meglévő másik halál, a feledés. Ez a túlélők felelőssége csupán, és ez sem kevés, ezt el ne feledjük. Az emlékek, persze, igen.
Itt van ez a nap nekünk, és ezzel olyan nehéz kezdeni valamit, mert nyüszít az ember tanácstalanságában, s vélekedik, hogy most mit is kellene tenni? Mi a fenét? Aztán teszi azt, ami szokás. Koszorút rendel, meg virágokat, mécsest is persze, és mindezekkel fölszerelkezve kiballag a sírjához, ami csak az övé, és sötétedés után csodálkozik rá arra, ami van. Fényárban remegő temető. Szépséges csillámok tengere. Másnap, mintha duhaj éjszaka múlt volna, szenvedő józanodás, érzés, hogy sok volt hirtelen, hogy sok ez minden ebbe az egy napba sűrűsödve. Mondjuk, el kéne osztani napra-nap.
De az élet, ez szorongat szüntelen, hogy futni kell erre is, meg arra, nincs is idő megállni kicsinyt, aztán az ember arra riad, hogy nincs halottja. Kint maradt a temetőben, s egyedül. Az idő múltával egyre több a hiány. Balga a lélek pedig.. Tudja, a lényeg az, hogy bármikor, csak egy pillanatra is elővillanjon valami. Mondjuk, egy rég porladt arc. Egy gesztus, vagy veszekedés. Bármi. Örömök, élet, ami volt hajdan. És közös, mert úgyis erre emlékezünk, megcsalni magunkat lehet, de nem érdemes. Mozdulatok vannak. Hangok, amikre gondolni tudunk, a halál úgyis elképzelhetetlen. Lelkünk evilági, nem fogja föl azt: örök. Nem érti a végtelent, véli, hogy a kapu mögött csak kel leni valaminek. Nem érti, és a köznapokhoz menekül. Emlékezik. És fényképeket keres.
Aztán rátör az idő. Megfeledkezik róla, évente egyszer pedig kiviszi a temetőbe azt az ünnepet, amely amúgy naponta benne van. Benne kellene lenni legalább, gondolom, és szeretném. Nélküle mit sem ér ez az egész, apró emlékfoszlányok villanása, egy hang búgása, csengése, akár az élet. Élet a halálban, általunk, s ha így van, akkor kérdezhetünk, és így lesz a válasz bizonyos: Mik vagyunk? Bizony, por és hamu vagyunk.
